Nem. De soha nem is jártam. Inkább csak úgy be szoktam kúrni. Néha bulikban. És nem, nem hiányzik. Sosem akartam különösebben jól érezni magam. Kevésbé szarul lenni, na az igen, az mindig is érdekelt. Valami olcsó szesz mellett fecsegni a faszságaimról, amikre már egyáltalán nem is emlékszem, ez volt a módszerem korábban, amikor még úgymond normális mederben folytak a dolgaim. A karrierem adott, a magánéletem kincs, a kultúra szükséglet, a szesz pedig luxus volt. Drágább (de kevesebb is elég) szesz mellett büszkén taglalni a spanoknak, hogy végre megtaláltam, amire utána már sosem emlékeztem, ez lett a módszerem az egyetemi évek végére. Magamat kerestem. Most ott tartok, hogy képtelen vagyok felidézni, mikor figyeltem őszintén oda bárkire is – kitartó munkával mindenkit díszletté redukáltam magam körül. A barátaim is egyszerű kellékekké lettek, már csak én játszom a fejemben valami furcsa posztmodern drámát, amiben az a minden, ha semmi sem történik, de közben valaki tejet is