A tegnapi bezártságos poszttól végre rendes vérszemet kaptam, nem csak úgy átabotában, ahogy szoktam, mikor egy-egy találkozás után rám tör, hogy na, most már tényleg fogok írni, aztán ahogy jött, el is párolog a nagy nekiindulás. Akik olvasták a legutóbbi, azóta a technika ördögének áldozatául esett bejegyzésemet, úgy két hónapja (itt szórom közben a hamut a fejemre, két marokkal), azok tudhatják, hogy nem szeretek írni, ez valamelyest meg is magyarázza, hogy miért is nem csinálom. Aka. „Bocs, hogy késtem, nem volt kedvem jönni.”  Viszont másfelől meg disznóságnak tartom, hogy megbeszéltük ezt a blogolást, aztán én meg most szarok az egészbe, holott közben meg fontosnak és értékesnek tartom; a tetejébe a nemírás körüli tünet-együttes, avagy szimptóma-halmaz parádésan egybevág azzal, amiről egyébként meg pont írni szeretnék. Ez pediglen az első panda, a halogatás. (A pandákról majd a végén.) Sunyi kis jószág, odasettenkedik az ember lelkéhez, aztán mire észbe kap az egyszeri v

Visszatérő mottóm volt a tavalyi évben, hogy a szesz szabaddá tesz. Egyáltalán nem eredeti gondolat, hogy kisebb-nagyobb gátlások feloldásával az alkohol bárkiből új embert tud varázsolni, de vajon meddig tölt el a büszkeség és a haladás édes elégedettségével a különböző kilétek újdonsága? Gyakori helyzet a mindennapjaim során, hogy olyan embereknek mutatkozok be, arcomon őszinte mosollyal, akiket valahonnan már ismerek. Mivel ez általában hamar kiderül, így ésszerű volt előállnom valamivel, amivel elegánsan tudom magyarázni feledékenységemet, úgy, hogy közben azért őszinte is maradok. Ilyenkor tehát azt szoktam mondani: bocs, valszeg be voltam kúrva. Van olyan kontextus, és vannak olyan arcok, akiknél ez elmegy, de a nagy számok törvénye alapján annyiszor futottam már bele határozottan kellemetlen szituációkba is, hogy el kellett gondolkodnom: ez így vajon tényleg oké? A szeszelgetés szabadsága a fogyasztás mértékével arányos mennyiségű áldozattal jár, és azt hiszem mindenki