Gyerekkorom óta szerettem elképzelni szeretteim halálát.  Emlékszem, ahogyan kb. tizenhat évesen a fürdőkádban állok, a derekamhoz nyomom a forró vizet alapból is minden irányba spriccelő zuhanyrózsát, valami penészt bámulok két csempe között a ragasztóban, és arra gondolok: a családom épp úton volt Várpalotára, amikor a baleset történt. Én nem mentem velük, valahogy kihúztam magam a közös rokonlátogatás alól – nem szerettem a nagyszüleimnél lenni, és most már egyedül voltam. Máskor barátaim haltak bele gázolásba, természeti katasztrófába, aktuális szerelmem lett fegyveres rablás áldozata, akármi. Nem arról van szó, hogy valaha is bárkinek a halálát kívántam, ellenkezőleg: mindig olyanok távoztak a fejemben, akiknek a hiánya, úgy gondoltam, a leginkább megrendített volna, és sohasem az elvesztésük puszta ténye volt a lényeg, hanem amit maguk után hagytak bennem. Próbáltam minél mélyebben átélni a különböző traumákat, sokszor képes voltam zokogásig hajszolni magam. Ma már más a re

Teljesen kicsúszott alólam a talaj. Biztosan veled is volt ilyen, hogy éppen végképp nem tudtad már, mihez kezdj magaddal, hogyan tedd túl magad rajta, miből fogod kifizetni, hogyan fognak ezek után rád nézni, és a többi. Egy látszólagos karrier totális megsemmisülése, szakítás, adósságok, rokonok halála, rendszeres emlékezetvesztés, közvetlen életveszély – no para, a szesz szabaddá tesz. Aztán egyszer csak fogalmam sem volt, illetve ha bárki megkérdezte volna, hogy ugyan miért ömlik a fejemből a vér, ahogyan a Margit hídi HÉV-megállóban gubbasztok, azon az egyébként kellemesen tavaszias kedd reggelen, nem hogy érdemben válaszolni, megszólalni sem tudtam volna. És ez már sehogy sem rímelt a szabadságra. Persze az ivás továbbra is gyakran jó ötletnek tűnt, de a tükörben már nem tudtam többé ugyanazt látni – már csak a heg miatt sem. Szóval nagy nehezen eldöntöttem: megnézem szesz nélkül. Először egyedül voltam, aztán feladtam, aztán sokan voltunk, de megint feladtam. Először csak egy h