Egy régebbi, valahonnan nagyon mélyről felszínre hozott szöveg - életem egyik legmeghatározóbb flow-élménye, máig tisztán emlékszem, hogyan születt. Hogyan nem hagyott aludni. Azóta ezt keresem, ezt az állapotot, amiben teljesen át tudom adni magam valaminek, amiről igazán nem tudok semmit. Miféle állat Illatos izzadságomat orromba kenve meredek a monitor síkjáig tartó, halványan bántó sípszó-végtelenbe. Miféle állat, ki jövőjén mállott öntömjén képek repedezett keretén megállott mocskot szájába véve morfondírozik? Miféle ember áll ott, járdának repedezett peremén, ki mállott képeinek eladása  ürügyén szüntelen csak ordítozik? Illatos izzadságát vászonra kenve mered a monitor síkjáig tartó, halványan bántó, hazug arcképemre. Miféle állat, ki jövőjén mállott öntömjén arcom repedezett keretén megállott mocskot szájába véve morfondírozik? Miféle ember vagyok, kinek repedezett arcán meggyűlt mocskából társa táplálkozik? 2018

M: Azon gondolkodtam h lehet h azért tetszik ennyire a bojack mert én is depressziós vagyok és ez érvényt ad az érzéseimnek :D Mindig azt gondolom ezt nézve h na bazmeg, EZ tényleg olyan mint az élet G: Ez ismerős. De én kezdek arra a szomorú következtetésre jutni, hogy egyikőnk sem depressziós. :D M: Nekem meg van egy olyan érzésem hogy körülöttem mindenki depressziós :D Kivéve a melóhelyemen az arcok Biztos ezért is olyan furák G: Elég sok kontentet fogyasztottam ebben a témában. Aki valóban depressziós, a házat sem nagyon hagyja el, teljesen ellehetetlenül az élete. M: Hát nem tudom, [XY] egyértelműen az, és ő pl tökre ment mindig csinálni dolgokat G: Nem tudom, létezik-e mild version, ami mondjuk a funkcionális alkoholizmus mintájára működik. De én a magam részéről szeretném hinni, hogy nem kell komolyabb bélyegeket magamra aggatnom. Küzdök azért komolyabb anxiety, meg stressz-kezelési problémákkal, gyerekkori traumákkal, de ez meg nem ugyanaz. M: Ja, most nyomtam egy gyorst

Komoly mérföldkőhöz érkeztem ma: életemben először rendeltem ruhát a világhálóról. Illetve már át is vettem a szettet. Hiába volt csupán egyetlen konkrét kellékre szükségem a Gravity című nótámhoz készülő klipp forgatására, el kellett vernem fullba egy tizest, hogy megússzam a postaköltséget. Ennek eredményeképpen gazdagodtam egy elég sztenderd, de ezzel együtt kurvajó pulcsival, meg két fain pólóval. A konkrét kelléken felül persze, ami pedig nem más, mint egy fullcap. A netes vásárlásból következik, hogy ezeket nyilván csak most tudtam felpróbálni. A ruhapróbáláshoz, mint tevékenységhez, általában nem kapcsolódtak markáns élményeim, az egész annyi, hogy hmm, ez jól néz ki , vagy áh, ez nagy , esetleg miafasz, ez hogy lehet ennyire kényelmetlen? Nagyon markáns kell hogy legyen egy ruhadarab ahhoz, hogy érzelmeket váltson ki belőlem. Ilyen darab például az észak-karolinai benzinkúton beszerzett, szorgos mexikói kisgyerekek keze munkáját dícsérő, piros-fekete-fehér, manósapkás szörfös

Ezek a sárga lyukasztók, meg a buzi babakék, egy tragédia. Aljas, apró, szükségtelen változások erodálják az egyébként is nehezen befogadható valóságot. Nincsen valódi változás, csak az emlékeink évülnek el. A következő állomás még mindig Filatorigát, polikarbonát, proli bánatok; nincsenek valódi referenciák. Minden súlytalan mégis nyomasztó, az x-faktor a megosztó egy olyan városban, ahol mindig minden késik. Én is késésben vagyok.

Talpam alatt megbaszódik a beton.

Ott tartok, hogy állandó túlvállalásaim következtében a blogolás nem csak hogy napi sírás-rivássá silányul, lassan már az életminőségem rovására is megy. Mintha nem is én kérném számon magamtól, hogy írjak. Kifacsar a bizonyítási kényszer, és hiába tudom, hogy a problémám lényegében ugyan az, mint minden korombeli fiúnak, még nem látom, hogyan tudnám elengedni. De talán tévedek. Talán nem csak egy, most már két szó is van, amit nem merek leírni. Azért, mert félek. Erre jó volt ez a pár sor. Azt hiszem, most értettem meg, mit jelent az, hogy segítséget kérni. Meg az, hogy türelem. Meg az, hogy még így sem vagyok egyedül. Elég csak egy kicsit jobban kinyitnom a szemem, és egyből rájövök, hogy sérültebbnél sérültebb emberek vesznek körbe. És élnek. A terveikkel, vágyaikkal, múltukkal együtt. Biztos ők is félnek.

Na ma d3lután vltam benne a legbniztosabb, h tvbb mint jólesett vna ket vodkafeles a zadott idhöpillanatban. Vollt már persze hasonlo de 2 okból is különleges voltez  a mai alkalom. Az első kigvülrôl nem nagyszám, és talán nem is egy3rtelmű a jelentgsége, mindeneserte nem vágytam a szeszre - csak tudtam,  hogssoha ilyen jól nem esett mint, mint ahogy aban a pillanatban tudtam, hogy fog. A màsodik pedig, hogy ezúttal megis tortem - es csuful bwkurtam. Na jó, nem. A második az, hogy január óta most először éreztem azt, hogy végre nem szétbaszni akarom magam, ehelyett száz százalékban a stresszoldás motivált. És ez jó, ez valahol hideg és racionális, mint ahogy az a döntés is az volt, hogy ezúttal sem ittam. Racionális, villámgyors, és egyértelmű. Persze eléggé szét is vagyok már kúrva ahhoz, hogy most épp tök felesleges legyen a szesz. De hadd legyek már egy kicsit boldog, vagy valami.

Ma egész nap gyakoroltam, a Zajnallal elkezdtünk írni egy új nótát (végre!), aztán a szombati klippforgatásra rendeltem ruhákat, alkalmasint a pénzügyeimet számolgattam, majd régi novellákat csiszolgattam egészen mostanáig (04:34), úgyhogy máma már semmi értelmes nem lesz, csak persze nem szakadhat meg a streak pusztán azért, mert egyre kevésbé bírom a tempót. Ha tehetitek, olvassatok most inkább valami mást, addig megpróbálom összekapni magam. <3

Épp látom, hogy íródott egy ilyen még tavaly ősszel, de íródhatott volna akár most is, így ahogy van, úgyhogy ma ezt osztom meg veletek: Legó Gyanakodva figyelem, ahogyan szétesik körülöttem minden. Csak rágom, mint régen a legót, létem apró darabkáit. Nem járt hozzám útmutató, csak néhány matrica, amiket gondosan felragasztgattam Ide-oda, többnyire még középiskolában, de a megsárgult matricák lassan leperegnek rólam. 2018. 10. 22.

Néha minél többször kérdezik, annál szarabbul. Amióta nem szeszelek, nyilván sokszor előfordul, kezdésnek hogy  mióta , aztán miért , aztán előbb-utóbb hogy és amúgy most hogyvagy?  Jól. Akkor persze gratulálok tesó , meg kitartást , meg az kemény . Alapvetően pozitív és bíztató visszajelzések, amikért mindentől függetlenül szívből hálás vagyok - de ez többnyire csak csevej, először is. Másodszor, ez a blog jóval mélyebb betekintést (nem bírom kihagyni: belém tekintést) enged bárki számára, mint egy-két rövid beszélgetés, akkor is ha azok őszinték, ez meg gyakran elkerülhetetlenül műsor. Erre értelemszerűen számítottam, de egyelőre nehezen kezelem.  Végül pedig, annyian mondtátok mostanában, hogy bazmeg, azér ez elég lehúzós , meg olyan is volt, hogy két poszt után arra jutottam, nekem elég a saját szenvedésem , mindenki látszólag olyan jól elszórakozik ezen, hogy amikor ma valaki   úgy őszintén nekem szegezte, hogy hogyvagy , hát az mindent egybevetve teljesen váratlanul ért. Már-már

Valahogy folyton rólam szólnak ezek a bejegyzések, pedig olyan jókat mondanak néha a spanjaim is. Úgyhogy össze is szedtem ezt-azt az elmúlt napokból, ezúttal Boldizsár barátom szájából. Dalszöveg-írás közben – Hallod, kurvagyorsan kezdenem kéne valamit azzal a repertoárommal, hogy Telement a szemem csöcsökkel , meg a Girosztál , meg a Popdal refrén nélkül  – mondom –, az egyikben van egy ilyen szöveg, hogy  "fejfájás emlék nélkül // kontextus text nélkül // új csajom sincs ex nélkül // két  éve szex nélkül" . – És? – Hát hogy még idén meg kéne csinálnom, mer három évvel már kurvára nem jön ki az a sor. – Áhh. Hát de néggyel már ki fog, tesó! Gyerekkori csípőműtétem elsztorizásának másnapján – Az a baj, hogy erről az egész emberi kapcsolatok, párkapcsolat, együttlét témáról már csak kábé annyiban vagyok biztos, hogy a faszom még feláll. – Dehát volt tizennégy éves korod előtt is azért egy ilyen időszak, vágod – mondja Boldi. – Jó, hát volt, de érted. – És? Járni is megtanultá

Lassan zárnék, már csak elvitelre tudok adni.

Tudom, hogy szarul hangzik, de mindig jó érzés olyan emberekkel találkozni, akik nálam látszólag jóval mélyebb sebeket viselnek. Nem csak hogy alapvetően új kontextusba tud kerülni minden korábbi élményem, mások történeteit hallgatva - ha a történet keményebbnek hangzik, mint amit én valaha átéltem, mégis akitől hallom, még itt van, és küzd, és túlélte, az nyilván reménykeltő. És, úgy egyébként, mind televagyunk sztorikkal. Egészen kicsi korom óta azért alkotok, azért írok, aztán azért is kezdtem el zenélni, hogy kapcsolódhassak másokhoz. Eléggé szégyenlős és zárkózott vagyok, nem az én világom az örömmuzsikálás, az együtt dalolás, és igazán a táncházazás sem - hiába mindenem a zene, nemigen tudok ismerkedni ezek által sem, vagyis inkább csak kivételes alkalmakkor. (Ezzel párhuzamosan legtöbbször untat a csevegés, kellemetlennek találom a nagyobb, mellérendelt társas szituációkat, és nem szeretek különösebben alkalmazkodni sem.) Viszont magányomban létrehozni valamit, feltárni magambó

A magunk felé való teljes és őszinte felelősségvállalás a mindenkori és mindentől független igazmondásnál kezdődik - írtam nemrég. Ehhez képest állításom szerint aludni távoztam a szintyóból, kb. hét órával ezelőtt. (Tehát este tízkor.) Nem azért jöttem haza, hogy random selfhelp-videókat nézegessek. Nem azért jöttem haza, hogy JulienHimself évekkel ezelőtti médiabotrányáról olvasgassak. Nem azért jöttem haza, hogy megint belecsússzak a már jólismert viskelkedésmintáim legaljasabbikába. Amikor ledobtam a táskámat az ajtóban, átfutott az agyamon, hogy most két dolgot tehetek: vagy fogat mosok, blogolok, aztán alszom, vagy elszívok egy cigit, megmelegítem az ebédemet, aztán leülök a gépem elé, ahol órákat fogok teljesen feleslegesen elbaszni. Mire levettem a kabátomat, meg is született a tudatos döntés, hogy akkor legyen a második lehetőség. Azért király gyereknek lenni, mert ilyenkor (jó esetben) feltétel nélkül el kell számolni a szülőknek. Azért is jó egy munkahely, egy párkapcsolat,

Nincs kedvem arról írni, mennyi energiát vett ki belőlem az elmúlt két hét. Nincs erőm arról írni, milyen élmény volt az elmúlt három napban először együtt stúdiózni a zenekarommal. Nem akarok kirakni még egy, a tegnapihoz hasonlóan olcsó, megúszós posztot. Viszont nem engedhetem meg magamnak, hogy nem írok ma is valamit, mert így döntöttem. Sokat foglalkoztam régebben az identitás fogalmával, illetve a saját identitásommal. Egy ideje már nem része, hogy kibuktam a BME-ről. (Is.) Túlvagyok rajta. Nem része a céltalan szenvedés. Mert céltalan. Nem része, hogy sérült vagyok. Mert nem differenciál. Része lett az önmegtartóztatás. Mert minden tevékenységem alapjául szolgál. Része lett, hogy bátor vagyok. Mert egyre többször érzem magam annak. Része lett, hogy zenész vagyok. Mert elkezdtem felvállalni. Része lett az is, hogy magyar vagyok. Mert egyre többször kapok esélyt megélni. Viszont erről sincs most erőm írni. Úgyhogy inkább egy rövid emlék tavaly tavaszról, Kárpátaljáról, amit

Végkimerülés főnév Megerőltető munka következtében v. elkeseredett küzdelem során beálló nagyfokú testi és szellemi fáradtság, amely a további erőkifejtést lehetetlenné teszi.

Sikerül visszaszerezni a lendületet. Stúdiózunk, zenét szerzek, klippet forgatunk, ismét sokasodnak a próbák. Szeretem amit csinálok, de valahogy nem tudok elmenni amellett, hogy senki nem ismeri el a munkámat, és ez mindig minden kontextusban így is volt. Gyerekként is leginkább a képességeimért dicsérték. (Ami állítólag nem egy célravezető nevelési hozzáállás, igen, de ez most nem erről szól ⁠— nem bűnbakokat keresek, csak párhuzamokat, amik segítenek feltérképezni az állapotomat.) Ilyenekre lehettem volna mindig büszke, hogy szépen rajzolok, okos vagyok, meg kétszer is megtanultam járni, de hát ezek tőlem független, adott dolgok voltak. Sohasem koordinálta és minősítette az erőfeszítéseimet senki, és mindeközben még a gimnáziumban sem kellett megpusztulnom, hogy korrekt eredményeket érjek el. Szóval nem volt sok fogalmam a munkáról sohasem. Senki sem tanította, senki sem tanított igazán. Több, egymástól független beszélgetés során is felhozta már néhány jóbarátom, hogy mester-hiány

Negyedik napja fekszem itthon. Nem akkora durranás mondjuk így októberben, hogy aztakurva, lebetegedtem , de valahogy annyira természetesnek sem kellene lennie, mint amennyire annak érzem. A folyamat , amiről már írtam: flow, aztán egyre több stressz, majd inkább csak stressz, túlpörgés, dekadencia, és lassú kilábalás. Láz és hörghurut. Aztán elölről. De most még a hörghurut. És Marvel-filmek, meg a Mátrix-trilógia. Teljes bezárkózás. Az a fajta komplex kilét, amiben még azzal is szekálom magam, hogy miért nem tudok valami értékes mozgóképet fogyasztani inkább, vagy valahogy máshogy lazítani. Pedig ennyit igazán megengedhetnék magamnak. De nem tudom ezt a menetrendszerinti pusztulást mire vélni. Túlhajtom magam, és pihennem kell, oké. Közben elegem is lesz mindenből, az is elmúlik. De miért kell tényleg folyamatosan ezeket a köröket futnom? Tényleg a gyerekkori traumáim állítottak erre a kényszerpályára? Vagy a környezetem? Az ambícióim súlya alatt roskadozom? Gyűlölöm az életemet? D

Látom mióta elkezdtem tényleg rendszeresen írni, stabilan esik az olvasottságom. Először is szeretném rá felhívni rá a figyelmeteket, hogy bármennyire instabilnak is tűnhetek a blog alapján, egyáltalán nem veszem sértésnek, ha kiléptek a csoportból például. Az exhibicionizmusom megköveteli ugyan, hogy viszonylag rámenősen basztassak ezzel mindenkit, hívogassam meg az embereket, zsaroljam a barátaimat, de egyáltaltalán nem fogja derékba törni az életemet, ha valaki látványosan nem akar kötélnek állni. Viszont az is tény, hogy így másfél hét elteltével érzékelhetően kevesebb a sár a fejemben, amit abszolút a rendszeres szövegalkotásnak tudok be. Szóval minimum október végéig ugyan így napi szinten fogom tolni, és akkor majd az is elválik, hogy marad-e mondandóm. Azt vettem észre egyébként, hogy az elmém folyamatosan generálja a gondolatokat. Fiktív szitukat, elméleti képzeteket, feltételezéseket bármilyen apróságról - a felesleges gondolatok állandó nyomása alatt állok, ez a blog pedi

Ma kellemesen csalódtam magamban. Nem is emlékszem, mikor voltam legutóbb olyan ismerkedős társas helyzetben, ahol nem is igazán volt személyes kapocs köztem és a számomra idegenek között. Mindenesetre most volt egy ilyen helyzet, amiben meglepően gyorsan túl tudtam lenni magamon. Nem mondom, hogy nem került jelentős mennyiségű energiába, meg azt sem, hogy életem legjobb estéje lett volna (szesz nélkül, mi?), viszont pontosan erre volt most szükségem. Az alvásmegvonásos posztokban ( 1 , 2 ) tárgyalt körfolyamatból kimaradt, hogy mind a produktív flow túlhajtásakor, mind a kikecmergés vége felé jelentkezni szokott bennem egy ilyen hétköznapinak nevezhető érzés, hogy társaságra vágyom. De nagyon. Olyan ablakon kibámulósan, telefonkönyv-pörgetősen, fel-alá járkálósan. Nem ez a társas lények vagyunk baszod , hanem egy egészen durva, bántó hiányérzet kap el. Máskor meg (főleg, amikor valami hosszabb alkotói folyamatban vagyok), ennek nyomát sem érzem. A két véglet között pedig nincsen sem

Na és azért nem buli ez a kialvatlanság , mert ami dolgom úgy egyébként lenne, az valóban ilyen-olyan okokból kifejezetten fontos számomra. Meg azért nem, mert újabban képtelen vagyok érdemben megélni a dekadencia állapotát, ami ugyebár a lényeg. Szóval két alapvető működési állapotom van. Amikor minden rendben (és az alvás-ciklusom is kb. a helyén van), meg amikor próbálok valahogy kifelé mászni az egyre rövidülő, felemásan megélt hanyatlási élményeimből. Ha minden oké, képes vagyok a gondolataim, értelmem háttérbe szorításával tenni és érzékelni. Alkotni és többnyire jelen lenni, azokban a pillanatokban is, amikor valami tényleges értékátadás, vagy információcsere, vagy nem is tudom mi zajlik, de lelkek között. Nem hiteltelen, vak cselekvés, nem üres fecsegés, nem felesleges, képmutató bölcselkedés (az intellektus puszta önmagában való dagonyázása), hanem valódinak tűnő tevékenységben megnyilvánuló szeretet. Ilyenkor viszont (az elemi fáradtságból kifelé jövet, ez van most is) le

Jaj, hogy kívül hordja a szívét, sosem fogom elfelejteni magának! Sosem fogom elfelejteni ezt a mosolyt - mondta, miközben egyik szemével nagyjából felém nézett. És ha a tekintete nem is, a kifejezés azt hiszem találó volt. Nem emlékszem, mikor hallottam ezt utoljára, de furcsa módon nagyon magamra ismertem benne. Minden ember számára könnyedén hozzáférhető a szívem, az érzelmeim, a szeretetem (a nyálam?), az odaadásom. Mégis kevesen élnek vele. Talán mert jóval introvertáltabb vagyok, mint amennyire szeretném ezt beismerni magamnak. (Most is azon gondolkodom - ez vajon érdekel egyáltalán benneteket? És ha igen, miért?) Megintcsak ilya barátom mondta, hogy olyan vagyok, mint egy delfin, ami ilyen baszom szoros hevederekkel van szállításkor rögzítve, s közben vízzel locsolgatják, hogy ki ne múljon. A színpadon meg mintha belecsobbannék egy egészen óriási medencébe, ahol végre rendesen oxigénhez jutok. Bevallom, a kép első felét határozottabban érzem. Illetve nem is határozottabban,

Van valami vonzó az alvásmegvonásban. A testem egyáltalán semmilyen eszközt sem igénylő, módszeres és elemi tönkretételében. Talán azért is vonzódom ennyire a faszkészség állapota iránt, mert sokkal könnyebb magam mindenki előtt áldozatként beállítani, amikor már a szememet is alig bírom nyitva tartani, nem még összefüggő mondatokban beszélni. (Azért pár egysoros mindig akad, ha valaki hozzám merészel szólni - természetesen el lehet menni a bús picsába ilyenkor, bármiről is legyen szó.) Az rondít csak bele a dologba, hogy újabban már kizárólag saját ambícióimnak vagyok áldozata. Felismerve, hogy a környezetem sokkal nagyobb mértékben alakítható általam, mint azt valaha gondoltam volna, nehezebb már messiást játszani anélkül, hogy lépten nyomon mindenkinek a pofájába kelljen hazudnom. Ezt meg márpedig soha többet nem teszem: a magunk felé való teljes és őszinte felelősségvállalás a mindenkori és mindentől független igazmondásnál kezdődik, ezt soha ne feledjétek gyerekek. Mégis még min

Az intellektusnak olyan a természete, hogy ha nem áll vele szemben valami kimondhatatlan, akkor idővel módszeresen szétmarcangolja saját magát, közben pedig mindent, ami körülveszi. Erről a kimondhatatlanról szeretnék most beszélni.

Olyan jó lenne, ha néha élnél is egy kicsit. Mert most csak harcolsz.   Vagy valami ilyesmit mondott nekem ilya , a szintyó előtt cigizgetve. Néha tudni kell elengedni a dolgokat egy kicsit. Na nem annyira és úgy, amennyire és amiképpen már többször és kitartóan sikerült, csak úgy egészségesen. De ehhez nyilván definiálnom kell, minimum saját magam számára, a törekvéseimet, a napjaim értelmét, meg egyéb ehhez kapcsolódó, sokak számára talán magától értetődő dolgot. És ez olyan mélyről, abból a határtalan nihilből, amibe le voltam ereszkedve a közelmúltban, tényleg harc. Állandó harc. Az önmegtartóztatás (önmaga jutalma) is sokszor harc. Mások ítéleteivel szemben, egy kilátástalan úton, halvány-képlékeny célért elindulni is, hát még haladni, harc. A tudatom és tudatalattim feszültségeit levetve olyan embernek lenni, amilyen igazán vagyok, az egy harc. És én ráadásul borzasztóan belezúgtam abba a gondolatba, hogy az élet maga, úgy egyébként, nem több ennél. Merő szenvedés, ami egyál

Gondoltam írok egy kicsit arról is most már, hogy úgy egyébként mivel foglalkozom, legyen némi kontextus. Nem könnyű felvállalni, cserébe elhallgatni meg szarul esik, plusz lassan kifejezetten őszintétlennek is érzem magam, úgyhogy itt az idő, hogy beavassalak bennetek a hétköznapjaimba. Többnyire zenélek, az az igazság. Nehezemre esik leírni, de van két zenekarom, egy szóló projektem, plusz beugrós és közreműködéses alapon is vállalok fellépéseket. Szeptember eleje óta mindez átlagosan heti négy próbát, egy koncertet, töménytelen mennyiségű menedzsment-teendőt, projektvezetést, grafikai munkát, tartalomgyártást, rendezvényszervezést, gyakorlást és zeneszerzést, szövegírást, illetve produceri munkálatokat jelent párhuzamosan. Nehezemre esik leírni, mert nehezen (szarul/sehogy) éldegélek mindebből. (Ezért is kezdtem el nemrég kedvenc kézműves sörözőmben pultozni is, ami a blog témájára való tekintettel azt hiszem megérdemel majd egy külön posztot.) Nehezemre esik leírni, mert soha s

Nincs mondandóm. Egyrészt ennek ellenére szeretek írni, tanulok is belőle, meg nehezemre sem esik. Másrészt viszont tényleg nincs. Többször keveredtem az elmúlt pár hónapban olyan helyzetbe, ahol tanácsot kértek tőlem. Ilyeneket, hogy milyen munkamódszerrel lehet hatékonyan vázlatolni, zenét szerezni, bármi kreatív tevékenységet hosszabb távon végezni (mintha én tudnám) , hogyan érdemes egy párkapcsolat különböző fáziasiban hozzáállni a partnerhez (mintha én tudnám) , milyen lelki állapotban nem érdemes emberek közé menni (mintha én tudnám) , mikor igazán problémás a szeszelés (jó, ez mondjuk megvan) , milyen a különböző függőségek természete (meh, oké) , milyen szempontokat érdemes szemelőtt tartani fiatalkori pályaválasztás során (mintha bárki tudná) , merrefelé keresse egyáltalán az ember az élet értelmét (chh) - ilyenek. Egy idő után kezdtem szabályosan úgy érezni magam, mint valami frissokájés lifecoach. Ráadásul rémisztően jól is állt. Annyira nevetséges, hogy ezt pusztán némi

Bevált rendszer lett abból, hogy hálanaplót, meg ilyeneket írogatok magamnak, ezeket a posztokat meg nektek. Az örömeimet, sikerként megélt pillanataimat megtartom magamnak, a kétségeimet, fájdalmaimat pedig elétek tárom. Az ambícióimat többnyire titkolom, néha tagadom is. Sok csalódás ért már az elmúlt években, sokak előtt vesztettem el minden hitelemet, úgyhogy nem jártatom a számat, igyekszem inkább csak tevékenyen haladni valami felé, amit értelmesnek gondolok, aztán majd mindenki (beleértve engem is) meglátja majd, hogy hát na, ez a gyerek akkor valahogy mégis. Szóval nyitott könyvként tetszelgek előttetek, miközben lényeges dolgokat hallgatok el, hogy szerepben maradhassak, azt pedig, ami igazán fontos számomra (nyilván nem a szesz nemfogyasztása, vagy az ilyen-olyan sebeim nyalogatása mentén élem és képzelem el az életemet, nem az egómat tartom a létezés fókuszpontjának), még magamnak is csak lopva merem bevallani, egy-egy tisztább pillanatomban. Szóvá tettétek páran, hogy el

Vajon ha gyakran írok, devalválódnak a gondolataim? Vajon a kis fájdalmaim módszeres, alapos kiteregetése felszabadít némi helyet a fejemben, segít legalább valami csekély mennyiségű kreatív és lelki tőkét összeharácsolni, vagy ellenkezőleg, épp hogy csak egyre lejjebb tuszkolom magam a fosba? Igen, kb. ennyit arról, hogy ilyen gondolataim már nincsenek , és igen, még mindig vannak azért időszakok, amikor kihívást jelent nem szeszelni. Viszont az is abszolút világossá vált előttem, hogy nem az alkohollal vannak problémáim - pusztán önértékelési gondokkal küzdök. (Erre most lehetne azt mondani, hogy nem gondjaim vannak, csak élek, de ugye önértékelés alatt nem a magammal folytatott belső párbeszéd minőségét értem, hanem azt, ahogyan annak egyre pozitívabb volta ellenére cselekszem, ahogyan vezetem az életemet, ahogyan ösztönösen bánok magammal.) Szóval többször eszembe jutott mostanság is (többnyire nagyobb társas szitukban, természetesen), hogy szét kellene basznom magam. Ez a gond -

Kiváltképp akkor vagyok ideges, amikor késésben vagyok. Meg amikor valaki nem veszi fel a telefont. Vagy amikor annyira szarul vagyok, hogy képtelen vagyok felvenni bárkinek. Látom én az ellentmondást, és bölcs gondolat, hogy próbáljak meg minden kisebb történés során is empátiával fordulni a környezetem felé, csakhogy egy-egy ilyen helyzetértékelés, a perspektívám pillanatok alatt történő kifordítása, újraértelmezése energiaigényes. Kurvára energiaigényes. Akkor is az volna, ha nem alapból egy érzelmileg súlyosan terhelt, elemi kényszerekkel határolt kiindulóállapot volna a képtelen vagyok felvenni a telefont , hanem egy szimpla semmikedvem . De így aztán végképp reménytelen a helyzet. Sohasem leszek rendes ember. Sem az, amit apám ért ez alatt, sem az, ami az én szemeim előtt lebegett sokáig. Csak saját magam lehetek ugyebár, és ennek elfogadása, meg a felelősségvállalás, felnőtté válás (valaki tudja, honnan van az a gondolat, hogy egy fiú csak apja halálával érhet végleg fér