Fél év elteltével adottá vált, hogy nem szeszelek. Van, hogy kimaradok dolgokból, és van, hogy meginnék egy jó pálinkát – az egyetlen szeszfajta, ami hiányzik, leginkább az emberek miatt, akikkel jellemzően pálinkázni szoktam –, de most már alapvetően teljesen más dolgok uralják a mindennapjaimat. Elmúlt a vágy is, hogy sztárblogger legyek. Félelmeim, komplexusaim, csavarosan sötét gondolataim kendőzetlen kiteregetése által, illetve a haverjaim válogatás nélküli, pusztítóan pofátlan szétspammelésével láttam leginkább elérhetőnek ezt a most már kissé gyerekesnek tűnő célt. De hát ilyen gondolataim az elmúlt egy-két hónapban nemigazán voltak. Mindent átható permanens fájdalmam nélkül pedig már nem is vagyok annyira érdekes. Közvetlen közelemben többen is próbáltak már meggyőzni ennek az ellenkezőjéről, vagy legalábbis megértetni velem, hogy a szenvedést az identitásom részeként kezelni nem feltétlenül jó ötlet, de minden eddiginél tisztább fejjel is úgy látom, hogy attól ez még bizony k