Végre megesett velem, hogy olyan picsafáradtra tettem magam, hogy attól aztán egészen egyszerűen elfeledkeztem a napi blogposztomról. Több mint egy hónapig ontottam magamból naponta a sarat, sok értékes felismeréssel gazdagodva közben (még ha ez nem is mindig jött át), de az elmúlt két hétben már nem éreztem túl jól magam ebben az egészben, elkezdtek szaporodni az alibi-posztok is. Fun volt, de belecsúsztam abba, amibe eddig csak fejben szoktam: hagytam magam teljesen elragadtatni az intellektusom által, és közben megfeledkeztem szinte mindenről, amit az idei év során megtanultam. Egyszerűen aludnom kell. Sokkal többet, mint szeretnék. Foglalkoznom kell az érzelmeimmel és az intuícióimmal. Sokkal többet, mint ahogyan azt megszoktam. Írnom kell naponta. De nem nektek, magamnak. Szívesen csinálok műsort az életemből (írtam már róla, hogy ez régi védekező mechanizmusom), de nem így. Meg amúgy is, tuti untátok már, csak túl jó arcok vagytok, hogy ezt közöljétek is velem. Szóval legközelebb

Nincs idő semmire. Lehet inkább twittereznem kéne. Úgy tűnik nagyjából 160 karakterre vagyok hitelesítve - amióta nem alszom. Mondandóm mindig van. Erőm nincsen épp. Tetszik az életem. Csak néha jobban fáj, mint kellene, úgy érzem. Lecsukódnak a szemeim.

3x A szesz sfgtzabaddá tesz

Bazmeg, kajás vagyok.

Lassan, nagyon lassan, alttomosan és észrevétlenül falta fel a hétköznapjaimat a szesz. Lassan, ahogyan az étvágytalanságom is állandósulni látszik. Túl vagyok az ú én még csak ennyit ettem ma -jellegű dolgokon, és már az sem lep meg, hogy időről-időre mindig megkérdezi valaki, hogy hallod, nem vagy te nagyon lefogyva? Nyilván én is látom. Étvágyam viszont annak ellenére sincs, hogy az elmúlt hetekben már többször rosszul is voltam, biztos vagyok benne, hogy emiatt.  Mégis mennyire utálom, ha valaki azzal baszogat, hogy egyek. Mint amikor azt hallgattam régen, hogy nem kéne annyit innom. Tudtam, mégis felkúrt az is. Nem voltam vele hajlandó szembenézni, csak amikor már közvetlen veszélybe került az életem. Most meg ez. Ezzel muszáj lesz hamarabb. De persze hogy a legjobban (a testi épségemnél is jobban) az érdekel, hogy miért történik ez, és hogy miért éppen most. Sajnos a leghalványabb elképzelésem sincsen. Ez most új.

Nem engedhetek meg magamnak még egy alibi-posztot. Ellenben megint nehezen írok. Nem azért mert nem érnek új élmények, vagy nincsenek új felismeréseim. Ellenkezőleg, csak hát megint megundorodtam magamtól. Szánom a gyengeségeimet. Nincsenek már nagyon hangok a fejemben, nem csesztetem magam annyit, mint korábban. Egyszerűen szar érzés lenni. És teljesen értelmetlennek tűnik baszódni ezekkel a sorokkal is. Lenne mondandóm, de képtelen vagyok leírni. Szóban sincsen már kinek érdemben átadnom, túl mélyre ástam. És idelenn csönd van. Teljesen véletlen történések rángatnak ki a hosszú, eseménytelen bámészkodásból, miközben persze tevékenykedek, haladok a dolgaimmal, mégis eseménytelennek élem meg. Egyszer (pár hónapja), amikor történt valami, amiről szintén nem írok, rájöttem, hogy mostantól mindennek súlya van, az a baj . Hát most megint semminek sincs. Mivel nem írok arról, hogy mi történt, természetesen ennek a pár mondatnak sincs - így talán érthető, miért használtam fentebb a baszódás-

Száraz november van, úgyhogy most nem írok semmit. Kezd összeállni a kép gyerekkor-ptsd-konfliktuskerülés-miafaszértkínzommagamfolyton-témában. De csak kezd, úgyhogy most nem írok semmit.

Na ha mégsem jön össze ez a self-help dolog és úgy döntök, inkább öngyilkos leszek, az már biztos, hogy semmiképpen sem a fürdőkádba fulladás lesz a választott halálnemem: ez a mai klippforgatás örökre méltó helyet foglal majd életem kimagaslóan szar élményei között. Viszont a komfortzónából való kilépést ezzel együtt mindenkinek teljes szívemből ajánlom. Legközelebb fel is gyújtom magam.

Bezártam magam után az ajtót, a biztonsági zár nyelvét is a helyére toltam, mégis, csak egy pillanatra lélegezhettem fel, mert aztán megint rossz érzés fogott el. Nem akartam, így már a legkevésbé sem akartam megfordulni, mert tudtam, és megfordultam, és akkor tényleg ott volt. Csak állt és nézett ott, azzal a taknyos tekintetével, meg a hülye kis copfjaival, a hülye kis ruhácskájában, szánalmas, apró létezés. Először duzzogva bámult, de aztán lassan meglágyult a tekintete. Csak állt és nézett az előszobában, én meg nem kérdezhettem meg tőle, mert nekem ugyan nem volt soha ilyenem, hogy mégis hogy a búbánatos picsába kerültél ide, kislány, meg hogy hát téged mégis melyik félművelt ismerősöm hagyott itt, mert még a végén sírni fog. A legjobb, amit tehettem az volt, hogy hallgatok. Figyeltem, ahogyan szuszogott, ahogyan cuppogtak ott a szemhéjai minden egyes pislogásakor. Persze ő sem szólalt meg. Nem mondta, hogy fél, hogy mit keres itt, nem mondta azt sem, hogy lisztérzékeny, meg a ked

Albán kenyérlángos bűze bassza az orrom a bordó Astrában ülve. Megeszed, ha mondom! – csapott a motorháztetőre nagyfaterom asztrálteste.

A legjobb, amikor másnap reggel dühre ébredsz. Félálomban még nem tudod pontosan, de aztán kitisztul, kézzel foghatóvá válik az a pont a tegnapból, amikor a sérelem ért. És tudod, hogy mit kellett volna mondanod. És mondtad is volna, ha nem lennének gondjaid. Így aztán, full kialvatlanul elkezded pörgetni magadban a párbeszédet. Szerencsére van elég eszed, egy idő után már írod is. Pár perc múlva meglepődsz, milyen hosszú szöveg lesz már, lehet ezt a konfliktust utólag is meg kéne próbálni rendezni majd. Még pár perc, na jó, szerintem ezt inkább felolvasom majd neki így ahogy van, kipofozom akkor az elejét is. Befejezed. Jegyzet ment, teló el - a gondolataid pörögnek tovább. Negyed óra így, aztán faszom, oké, teló elő, írod tovább. Régi fájdalmak jönnek elő, felismersz mintákat, látod, hogy baj van. Mélyre mész, nagyon mélyre, közben tudod, hogy mindketten emberek vagytok. Nincs baj, a szeretet kölcsönös, csak éppen teljesen kimerültél. Elkezded ezt is írni, persze egy egyszerű, semmit