Pokoljárás

Az volt a tervem, hogy pokoljárás lesz. Olyan mélységekbe rángatom a hozzám kicsit is közel állókat, amilyeneket még életükben nem tapasztaltak.

Sokan nem értik, hogy minek írom ezt, minek csinálok ilyen hülyeségeket, hogy pont júniusban nem iszom, vagy akármi. Legtöbbeteknek ugye magától értetődő, hogy azt csináltok, amit akartok. Bármikor.

Hát nekem nem. Nekem ebben a kis szünet után újra szeszelős hónapban tönkre kéne mennem, meg tönkre kéne tennem mindent is, ami a kezem ügyébe kerül, de az az igazság, hogy képtelen vagyok.

Most le lehetne írni, hogy a tavalyi év folyamán annyira magamra találtam hogy, vagy hogy a mindsetem most már állat, a te mindseted meg egy szar, és hogy akkora buddha lettem, hogy már nincs az a szesz, ami, szabaddá tesz, de az igazság az, hogy megfájdul a fejem.

Van az a tempó, amiben feleseket veretve be tudom előzni a fiziológiámat, be tudom mutatni a fakkot a jóistenkének, de hát az a tempó az három-öt óra alatt full ko. És még mindig nagy az arcom: legyen inkább másfél-három. Ennek ugye még barátok közt sincs túl sok értelme. (Idegenek közt meg az, ami - találkoztunk már.) Érdemben nem tudok bekúrva lenni megfelelő ideig ahhoz, hogy előállítsam, amit elő érdemes. Mert megfájdul a fejem. Öregszem. Vagy a fasz tudja.

Nem lesz pokoljárás. Öregedés által átlag emberré redukálódtam.